Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rómeó és Júliáról

 

A Rómeó és Júlia a Wikipédia írásaiból

A tragédia Arthur Brooke 1562-ben írt versének, a The Tragical History of Romeus and Julietnek és William Painter Palace of Pleasure című prózájának színpadi átirata. Mindkettő egy olasz mesén alapszik, és bár Shakespeare mindkettőtől kölcsönzött részleteket, új szereplőket is létrehozott, például Mercutiót és Párist, a történet bővítésének érdekében. A színmű feltehetően 1591 és 1595 között íródott, először 1597-ben jelent meg.

Shakespeare a feszültség növelése érdekében gyakran váltogatja a komédia és a tragédia elemeit, mellékszereplőit ugyanolyan érzékenységgel ábrázolja, mint a főszereplőket, a cselekmény több szálon fut. Minden szereplő sajátos verselést kapott, mely a jellemfejlődéssel együtt változik, Rómeó szavai például a történet során egyre inkább szonettformában öltenek testet.

A Rómeó és Júliát számtalanszor feldolgozták. William Davenant és a 18. században David Garrick többször is változtatott rajta, elhagytak bizonyos jeleneteket a műből, Georg Anton Benda pedig boldog végkifejlettel zárja le az operaadaptációt. A 19. században már törekedtek az eredeti szöveg visszaadására, a 20. század elején korhű kosztümök is megjelentek a színpadon. A színdarabból több film is készült, mint például az MGM Stúdió 1936-os filmje, Franco Zeffirelli1968-as adaptációja, vagy az 1996-ban készült Rómeó + Júlia című alkotás, mely modern környezetbe helyezi a történetet. A Rómeó és Júlia alapján a musical műfajában is születtek darabok, az egyik legismertebb a West Side Story.

 
Júlia erkélye Veronában


 
Romeus and Juliet; Arthur Brooke versének borítója.

Már az ókorban is léteztek tragikus szerelmi történetek, melyekből a Rómeó és Júlia is merített. Az egyik ilyen Püramusz és Thiszbé története, melyet Ovidius jegyzett le Metamorphoses című művében. A történet sok hasonlóságot mutat Shakespeare-ével: a szülők gyűlölködnek, Piramusz halottnak hiszi kedvesét Epheszoszi Xenophón pedig Anthia és Habrokomész történetét meséli el, ahol a szerelmeseknek el kell szakadniuk egymástól, és beszél egy olyan szerről is, mely halottnak tetteti azt, aki megissza.

A Rómeó és Júlia első ismert verzióját Masuccio Salernitano írta. 1476-ban megjelent 'Il Novellino című művében szereplő történetének főhőse Mariotto és Gianozza, akik Sienában élnek.[Mariottót és Gianozzát titokban esketi össze egy pap, egy összetűzés során meghal a város egyik nemes polgára és Mariottót száműzik, Gianozzát pedig házasságba akarják kényszeríteni. Ugyancsak szerepel benne az eltévedt üzenet és a méreg, de másképp végződik: Mariottót elfogják és lefejezik, Gianozza pedig belehal bánatába.

1530-ban Luigi da Porto Giulietta e Romeo címmel jelentette meg a történetet Historia novellamente ritrovata di due Nobili Amanti című művében. Merítkezett Püramusz és Thiszbé történetéből, valamint BoccaccioDekameronjából. A ma ismert történet több eleme is tőle származik, így például a szerelmesek, és a Montecchi és Capulet család nevei, és a veronai helyszín. Mercutio, Tybalt és Páris alakjait is megformálta, más névvel. Da Porto igazként tünteti fel a történetet, mely II. Bartolomei della Scala veronai úr idején esett meg (száz évvel korábban, mint ahová Salernitano helyezte). A Montecchi és a Capulet család valóban létezett a 13. században, Dante Isteni színjátékában említi meg őket. Da Porto verziójában Romeo mérget iszik, Giulietta pedig leszúrja magát a fiú tőrével.

1554-ben Matteo Bandello kiadta Novelle című művének második kötetét, melyben a Giulietta e Romeo történetét is feldolgozta. Bandello kiemeli Romeo kezdeti levertségét és a két család viszályát, azonkívül a dajka új szereplőként jelenik meg. Pierre Boaistuau 1559-ben franciára fordította a történetet Histories Tragiques című művének első kötetében. Boaistuau érzelmesebben ábrázol, elmerül a morális tanulságokban, a szereplők gyakran szónokolnak.

1562-ben Arthur Brooke angolra fordította Boaistuau verzióját, melyet The Tragical History of Romeus and Juliet néven adtak ki. Brooke némileg módosított a történeten, hogy tükrözze Geoffrey Chaucer Troilus és Cressida című művének egyes részeit. Shakespeare Brooke verse alapján írta meg a tragédiát, de színesebben, bővebben adja át azt, nagy figyelmet fordítva a szereplőkre.

Shakespeare idejében nagy népszerűségnek örvendtek az olasz novelle-ek, így valószínűleg maga az író is olvasta például William Painter 1567-ben kiadott olasz történetgyűjteményét, a Palace of Pleasure-t melyben szerepelt Rómeó és Júlia története The goodly History of the true and constant love of Rhomeo and Julietta címmel. Shakespeare is hódolt a népszerű olasz történeteknek, erről tanúskodik a Velencei kalmár, a Sok hűhó semmiért, a Minden jó, ha jó a vége, a Szeget szeggel, és természetesen a Rómeó és Júlia is.

Ekkortájt keletkezett Christopher Marlowe "Hero and Leander" című verse és Dido, Queen of Carthage című drámája is, de ezek valószínűleg nem játszottak közvetlen szerepet a Rómeo és Júlia létrejöttében, bár hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség fölöttébb kedvelte a tragikus szerelmi történeteket.

Keletkezésének ideje és a szöveg

 
A Romeo and Juliet 1599-es második quarto-kiadása

Pontosan nem lehet tudni, mikor írta Shakespeare a Rómeó és Júliát. Júlia dajkája a műben megemlíti, hogy 11 évvel korábban földrengés volt. 1580-ban Angliában valóban volt földrengés, így a mű keletkezésének időpontja 1591-re tehető, bár meg kell említeni, hogy mind Angliában, mind Veronában voltak további földrengések azokban az időkben, így egyes szakértők más dátumokat is lehetségesnek tartanak. A mű azonban stílusát tekintve hasonlóságokat mutat a Szentivánéji álommal és más olyan művekkel, melyek 1594–95-ben keletkeztek, így feltételezhető, hogy a Rómeó és Júlia 1591 és 1595 között íródott. Egyes felvetések szerint elképzelhető, hogy 1591-ben írta meg az első változatot, amit 1595-ben fejezett be.

A Rómeó és Júlia az 1623-as első fólió kiadás előtt két negyedrétű (quarto) kiadásban jelent meg, melyet Q1-nek és Q2-nek hívnak. Az első nyomtatott változatot (Q1) 1597-ben John Danter nyomtatta. Mivel ennek szövege jelentősen eltér a későbbi változatoktól, ezért ezt az első kiadást „rossz quarto”-ként emlegetik, mely T. J. B. Spencer szerkesztő szerint „megvetendő szöveg, valószínűleg a darab alapján állította össze egy-két rosszul emlékező színész”.Mások szerint a torzulás annak az eredménye, hogy a színtársulat változtatott a szövegen, ahogy az bevett gyakorlat volt Shakespeare korában. Mindenesetre az 1597-es első megjelenésből arra lehet következtetni, hogy a mű nem íródhatott később, mint 1596.

A második quarto-kiadást, mely 1599-ben jelent meg The Most Excellent and Lamentable Tragedie of Romeo and Juliet címmel, Thomas Crede nyomtatta és Cuthbert Burby adta ki. A Q1-es kiadáshoz képes 800 sorral hosszabb. Tudományos körökben úgy vélik, a Q2 Shakespeare előadáshoz készített piszkozata alapján készülhetett, mert számos olyan megjegyzést tartalmaz, amelyet valószínűleg Shakespeare áthúzott, a betűszedő azonban véletlenül bennehagyott a műben. Sokkal teljesebb és megbízhatóbb változat, mint a Q1, háromszor nyomták újra (1609-ben, 1622-ben és 1637-ben). Az összes további quarto és fólió-kiadást, beleértve a modern köteteket is, a Q2 alapján szerkesztették, mert úgy vélik, hogy a későbbi kiadásokban tapasztalható eltérések a szerkesztőknek tulajdoníthatóak, és nem Shakespeare-nek.[17]

Az 1623-as első fólió (F1) szövege nagyrészt a Q3-ra alapozott, melyet valószínűleg a Q1 vagy egy színházi súgókönyv alapján javítottak.[16][18] További fóliók is megjelentek, 1632-ben (F2), 1664-ben (F3) és 1685-ben (F4).[19] Az első modern kiadás – mely több quarto -s fólió figyelembevételével készült – 1709-ben jelent meg és Nicholas Rowe szerkesztette, ezt követte Alexander Pope 1723-as kiadása. Pope-tól származik a hagyomány, miszerint a Q1 alapján színpadi instrukciókkal egészítették ki a kötetet, melyek hiányoztak a Q2-ből; egészen a romantika koráig így jelentek meg a különböző kiadások. Teljes jegyzettel ellátott kiadások először a viktoriánus korban láttak napvilágot, és a mai modern kötetek is így jelennek meg: magyarázatokkal kiegészített lábjegyzettel.

Motívumok

A Rómeó és Júlia esetében meglehetősen nehéz egyetlen témakörrel jellemezni a művet, bár történtek ilyen irányú próbálkozások: a szereplők felfedezik, hogy az emberek nem teljesen jók, de nem is teljesen gonoszak, hanem körülbelül egyformák az arányok; az álomból a valóságba való felébredés, a meggondolatlan cselekedetek veszélyei, a sors tragikus ereje, stb. Mindazonáltal, még ha nem is lehet csupán egyetlen témakörbe sorolni a művet, létezik több motívum, amik köré csoportosítható. A motívumok, melyeket leginkább ki szoktak emelni, a szerelem, a sors és a véletlen, a fény és a sötétség, valamint az idő.

A Rómeó és Júlia talán legdominánsabb témája a szerelem. Rómeó és Júlia a fiatal, kudarcra ítélt szerelmesek jelképévé váltak. Több irodalomtudós is kutatja a darab románca mögött húzódó történelmi és nyelvi kontextust.

Első találkozásuk alkalmával Rómeó és Júlia metaforákat használ, ahogy azt Shakespeare korában az etikett is előírta. A metaforák segítségével (a szentek és a bűn) Rómeó tapintatosan fürkészheti ki Júlia érzelmeit. Ezt a módszert Baldassare Castiglione ajánlotta, akinek műveit angolra is lefordították. Castiglione úgy vélte, ha a férfi metaforákkal fejezi ki érzelmeit, a nő úgy tehet, mintha nem értette volna őket, így a férfi megaláztatás nélkül, emelt fővel vonulhat vissza, ha kosarat kap. Júlia azonban nem csak bekapcsolódik Rómeó metaforájába, de tovább is viszi azt. A „szentély”, „zarándok” és „szentséges” szavak a Shakespeare-i Anglia költészetének kedvelt eszközei voltak, és inkább volt romantikus, mintsem vallási jelentésük, hiszen a szentség fogalmát inkább a művet megelőző korokban asszociálták leginkább katolicizmussal. Mindazonáltal Shakespeare kihagyta a Brooke versében szereplő, Jézus feltámadására utaló sorokat.

Később, az erkélyjelenet során Rómeó kihallgatja Júlia monológját, Brooke versében azonban Júlia egyedül van ebben a jelenetben. Azzal, hogy Shakespeare fültanúvá teszi Rómeót, elszakad a kor hagyományos udvarlási szokásaitól. Általában a nőknek szerényen, visszahúzódóan kellett viselkedniük, hogy biztosak lehessenek udvarlójuk szándékainak tisztaságában. Shakespeare-nek szakítania kellett a hosszadalmas udvarlás tradíciójával, hogy felgyorsíthassa a történet menetét. Így Rómeó és Júlia kapcsolata szinte abszurd módon, egynapi ismeretség után rögtön a házassághoz ugrik.

Az öngyilkosság jelenete önmagában ellentmondást hordoz: a katolikus vallás szerint aki öngyilkos lesz, az a pokolra jut – a korban divatos, ún. „udvari szerelem” koncepciója szerint viszont azok, akik a halálban egyesülnek szerelmükkel, a Paradicsomban is együtt maradnak. Rómeó és Júlia szerelme valószínűleg az utóbbit hivatott képviselni. Mindazonáltal, bár szerelmük szenvedélyes, ugyanakkor házasságkötéssel érvényesített, így tehát a közönség szimpátiáját is elnyerik.

Az irodalmárok vitatkoznak a szerelem, szex és a halál kapcsolatáról a műben. Rómeó és Júlia, de más szereplők is, gyakran azonosítják a Halált, mint sötét lényt, egy szeretővel. Capulet, amikor felfedezi Júlia tetszhalott testét, így szól Párishoz : „Aráddal a Halál hált: - itt hever, nézd, / Egykor virág volt, a Halál letörte.” (IV. felv. V.)Júlia is hasonlóan szólal meg a mű végén: „Jöjj, drága tőr! .../ Ez hüvelyed. Itt rozsdásodj te: ölj meg!”