A Rómeó és Júlia a Wikipédia írásából:

A sors és a véletlen 

Az irodalomtörténészek véleménye megoszlik a sors szerepéről, nem tudtak megegyezni abban, hogy a szereplőknek valóban sorsuk-e a halál, vagy csak az események szerencsétlen alakulása, vagyis a véletlenek miatt végződik a történet úgy, ahogy. A sors szerepe mellett korteskedők gyakran arra hivatkoznak, hogy Shakespeare már a dráma elején „rossz csillagok világán fakadott” szerelmesekről beszél. Ez a sor utalhat arra, hogy a csillagokban meg volt írva a szerelmesek szomorú jövője.John W. Daper szerint a véletlenek kizárhatóak, mégpedig az akkor népszerű, hippokratészi-galénoszitestnedv-elmélet alapján: úgy vélték, hogy minden ember négy típusba sorolható; Shakespeare műveinek fő alakjai pedig megfelelnek valamelyik típusnak, Tybalt például kolerikus. Mások szerint a színmű cselekménye szerencsétlen véletlenek sorozata, olyannyira, hogy egyesek nem is tragédiaként, hanem melodrámaként tekintenek rá. Ruth Nevo véleménye szerint a történésekben nem feltétlenül a szereplők személyisége játszik közre; Rómeó például nem pillanatnyi fellángolásból hívja ki Tybaltot ‑ Mercutio halálát követően ez a tőle elvárt viselkedés. Nevo szerint Rómeó tisztában van a kötelezettségeivel, a társadalmi elvárásokkal; nem egy tragikus jellemhibának vagy véletlennek köszönhetően dönt úgy, hogy megöli Tybaltot, hanem a körülmények miatt.

Fény és sötétség 

Shakespeare a teljes művön végigvonultatja a fény és a sötétség kontrasztját. Caroline Spurgeon szerint a fény az „ifjonti szerelem természetes szépségének szimbóluma”, melyet más kritikusok is vizsgáltak. Rómeó és Júlia számára a másik fény a körülöttük lévő sötétségben, Rómeó a naphoz hasonlítja Júliát (II. felv, 2.), izzó fáklyához (I. felv, 5.), a sötét éjben csillogó ékszerhez (I. felv, 5.), fényes angyalhoz (II. felv, 2.). Halottnak hitt kedvesét is a fényhez hasonlítja: „Mert Júlia van itt, szépsége fénylik, / S a kripta tőle tündér bálterem lesz” (V. felv, 3.)Júlia számára Rómeó „Nap az Éjben”, aki fehér, „mint hollón a hó” (II. felv, 2.).

Nevet az éjre a kékszemű reggel,

Bevonva a felhőt fénypikkelyekkel,

Mint részegek, dülöngenek az árnyak,

Mert tűzkerékkel jő már a titáni Nap.

Amíg nem nyitja ki tüzes szemét

S bő harmatokba csordogál a rét,

Teleszedem e szilfaág-kosarkám

Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,

A Föld mindennek anyja s síriboltja.

Ha életet szül, később ki is oltja.

S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok

Magzatja az emlőjén egy tejet szop. -

Mindegyikének más-más célja van,

Különböző mind, egy se céltalan.

Ó, mennyi áldott és ható varázs van

A fűben, a kövekben, a virágban.

Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,

Amely ne hozna áldást is a Földre.

És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,

Ha félreferdül, balra tör a célja.

Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,

S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.

Lám itt e kis virágnak zsenge, síma

Kérgében méreg van és medicína.

Szagold s az illatja bűvölve száll,

Ízleld s az életed, szíved megáll.

Két ellenséges király hadakoz

Emberben, fűben - a Jó és a Rossz.

S ha a gonosz győz, a szívén találva

Halálra hervad ember és palánta.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A fény és a sötétség szembenállását a szerelem és a gyűlölet, a fiatalság és az öregkor metaforikus kontrasztjára is ki lehet terjeszteni. Ezek az összefonódó metaforák néhol ironikusak is, például Rómeó és Júlia szerelme a fény a körülöttük lévő gyűlölet sötétségében, de minden cselekedetüket az éj sötétje leplezi, miközben a gyűlölködés napvilágnál történik. Ez a paradox kép növeli a két szerelmes erkölcsi dilemmáját: a családhoz, vagy a szerelemhez maradjanak-e hűségesek. A történet végén a fény és a sötétség visszakerül rendeltetésszerű helyére, a borús reggelen, amikor a nap bánatában eltakarja arcát, a kinti sötétség a két család belső fájdalmát, szeretteik elvesztése miatt érzett keserűségét tükrözi. Az események fényében a szereplők ráébrednek hibáikra, és minden visszakerül természetes helyére. A fény is az idő témaköre szorosan kapcsolódik egymáshoz, Shakespeare a fényt (a napot, a holdat, a csillagokat) használja az idő múlásának kifejezésére.

Idő

 

Ford Madox Brown (1821–1893) festménye az erkélyjelenetről

Az idő fontos szerepet játszik a darab szövegében és történetében egyaránt. Mind Rómeó, mind Júlia megpróbálja kirekeszteni az időt, és egy időtlen álomvilágot létrehozni, hogy ne kelljen szembenézniük a kegyetlen valósággal. Júlia például ezt válaszolja a holdra esküdni kívánó Rómeónak: „Ne arra esküdj, a hold változékony, / Havonta másul az körös futásán, / Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.” (II. felv, 2.) A mű elején a szerelmeseket rossz csillagzat alatt születettnek nevezi Shakespeare, mely a kor egyik hiedelmével áll összefüggésben. Úgy vélték, a csillagok irányítják a halandók életét, és az idő múlásával a csillagok helyzete is változik, ezáltal folyamatosan más befolyást gyakorolnak az emberek életére. Rómeót a darab elején balsejtelmek gyötrik a csillagok változásával kapcsolatban, mikor pedig megkapja Júlia halálának hírét, kijelenti, hogy „harcol az égbolttal”.

Néhány irodalmár, mint például G. Thomas Tanselle, úgy gondolják, az idő különösen fontos volt Shakespeare számára, aki többször utal a „rövid időre” a szerelmesekkel kapcsolatban, szemben az idősebb generációra használt „hosszú idő”-utalásokkal, mellyel a végzet felé történő száguldást hangsúlyozta. Rómeó és Júlia az idővel harcol, hogy szerelmük örökké tarthasson. Végül az egyetlen mód, mellyel szerelmüket halhatatlanná tehetik, a halál.

A Rómeó és Júliában az idő szervesen összefonódik a fénnyel. Shakespeare idejében a színdarabokat fényes nappal adták elő, így a szerzőnek szavakkal kellett érzékeltetnie az idő múlását, a nappal és éjszaka váltakozását. Az illúzió fenntartása érdekében Shakespeare többször utal az éjszakára, a nappalra, a csillagokra, a holdra és a napra. A szereplők is gyakran utalnak a hét napjaira, vagy az órára, ennek segítségével a közönség érzékelni tudja az idő múlását. A műben összesen 103 utalás található az időre, hangsúlyozva ezzel annak gyors múlását.

Kritika és értelmezés 

Samuel Pepys, a Rómeó és Júlia legkorábbi ismert kritikusának portréja John Hayls-től, 1666, olajfestmény.

A kritikusok szerint a Rómeó és Júliának több gyenge pontja is van, ennek ellenére Shakespeare egyik legjobb darabjának tartják. Az első ismert kritikát Samuel Pepys írta, 1662-ben, és a legrosszabb darabnak nevezte, amit életében látott.John Dryden költő tíz évvel később pozitívan vélekedett a műről, különösen Mercutio alakjáról.A darab a 18. században is megosztotta a kritikusokat, Nicholas Rowe volt az első, aki megpróbált valamilyen tematikát adni a darabnak, és úgy vélte az a két viszálykodó család büntetéséről szól. Charles Gildon és Lord Kames szerint a darab súlyos hiányossága, hogy nem követi a dráma klasszikus szabályait; a tragédiának ugyanis valamilyen jellembeli hiba következtében kell bekövetkeznie, nem a véletlen folytán, vagy a sors szeszélyéből fakadóan. Samuel Johnson író szerint viszont ez Shakespeare egyik legmegnyerőbb darabja.

A 18. század végén és a 19. század során a kritikusok leginkább a mű morális üzenetéről vitatkoztak. David Garrick drámaíró és színész 1748-as adaptációjában nem szerepeltette Rosaline-t, mert az, hogy Rómeó elhagyta őt Júliáért, felelőtlen és vakmerő tettnek számított abban az időben. Charles Dibdin kritikus szerint Rosaline szándékosan szerepel a darabban, hogy rámutasson a főszereplő nemtörődöm viselkedésére, és emiatt kell Rómeónak elbuknia a végén. Mások szerint Shakespeare Lőrinc testvér hangján figyelmeztet a túlzott sietség veszélyeire. A 20. század hajnalán a kritikusok vitatták ezeket a morális jelentéseket. Richard Green Moulton úgy vélte, hogy nem jellemhiba, hanem a véletlen vezetett a szerelmesek halálához.

Drámai szerkezet

Shakespeare több olyan drámai eszközt is használ a Rómeó és Júliában, melyek a kritikusok elismerését is elnyerték. Ezek egyike a komédia és a tragédia váltakoztatása, például Rómeó és Mercutio szójátékai Tybalt érkezése előtt. Mercutio halála előtt a darab tulajdonképpen komédiába hajlik, utána azonban hirtelen komoly, tragikus hangvételű lesz. Mikor Rómeót kivégzés helyett száműzik, és Lőrinc barát segít Júliának, hogy újra együtt lehessen párjával, a közönség úgy érezheti, minden jól fog alakulni. Az utolsó felvonásnál még lélegzetvisszafojtva lehet reménykedni, hogy ha Rómeót elég sokáig sikerül feltartóztatni, és Lőrinc barát előtte ér a kriptához, megmenekülnek. Ezek a hirtelen váltások, reménységből kétségbeesésbe, majd újra reménységbe, fokozzák a tragédia érzetét, a halálos kimenetelű vég közeledtét.

Shakespeare a főszereplők egyes tetteinek érthetőbbé tételéhez mellékcselekményeket használ. Ilyen például a mű elején Rómeó az őt folyton visszautasító Rosaline iránt érzett szerelme is. Rómeó Rosaline-ba való belebolondulása éles ellentétben áll a Júlia iránt érzett szerelmével, ezzel bizonyítva annak komolyságát, igazolva gyors házasságukat a nézők szemében. Páris Júlia iránt érzett szerelme ugyancsak Júlia Rómeó iránti érzelmeit hivatott erősíteni: az, ahogyan Júlia beszél Párishoz, és ahogy róla mesél a dajkájának, mutatja, hogy igazából Rómeót szereti. Emellett a családviszály mellékcselekménye átfogja az egész művet, megteremtve a tragikus légkört a végkifejlethez.